A következő nemzedék lesz az, mely végre valóban szembe tud majd nézni a léleknyomorító Kádárok és a Komócsinok diktatórikus uralmával – hangzott el a megyei kormányhivatal és a megyei önkormányzat rendezvényén.

Immár hagyományosan közös megemlékezést tartott a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján Szegeden a Csongrád Megyei Kormányhivatal és a Csongrád Megyei Önkormányzat. Ahogy arról beszámoltunk, először tudományos szimpózium keretében tekintették át a hírhedt kommunista Komócsin családnak a pártállami diktatúrában betöltött szerepét. Ezt követően a Glattfelder Gyula téren a Kommunizmus Áldozatainak Emlékkövénél folytatódott a rendezvény.

Az emlékezés önvédelmi lépés

„Legyen vezérlőelvünk a kérdés: felejthetünk-e? Elfelejthetjük-e azt a sztálini mondást, hogy egy ember halála tragédia, egymillióé statisztika? Elfelejthetjük-e, hogy világszerte százmillió áldozatot követeltek a kommunista diktatúrák, hogy Magyarországon több tízezer család veszítette el valamely tagját, kényszermunkába vitték, meghurcolták ártatlan honfitársainkat?” – kezdte beszédét Kakas Béla. A megyei elnök azonnal határozott feleletet is adott: nem felejthetünk, saját és gyermekeink érdekében emelt fővel kell emlékezni! „Az emlékezés önvédelmi lépés, nem engedhetjük, hogy még egyszer hasonló előforduljon a világban” – szögezte le.

Miklós Péter történész, megyei közgyűlési képviselő, a hódmezővásárhelyi Emlékpont igazgatója emlékezését három szorosan összefüggő tézis köré építette. Mint mondta, 1947. február 25-e eseményei, a Glattfelder Gyula tér története és az 1957-ben ezen februári időszakban tomboló kádári megtorlása világa elválaszthatatlanok egymástól, a kommunista diktatúra világméretű, magyarországi és szegedi pusztításától, áldozataitól.

Testileg és lelkileg is megnyomorított az embertelen rendszer

Felidézte, 1947. február 25-én a Szovjetunióba hurcolták a magyar törvényhozás legnagyobb képviselőcsoportja, a kisgazdapárt második emberét, Kovács Bélát, aki csaknem tíz évig szenvedett aztán kényszermunkatáborban és egyéb őrizetben. 1956-ban tért haza, fizikailag és lelkileg is megtört emberként, aki előbb szerepet vállalt Nagy Imre kormányában, majd a forradalom és szabadságharc bukása után – nem tudván szabadulni az 1947 és 1956 közötti megnyomorítástól – együttműködést keresett Kádárékkal: 1959-en a téeeszesítésbe kényszerítés eszközeként használták fel az ismert polgári politikust. Miklós Péter szerint Kovács Béla sorsa és életpályája a bizonyíték rá, hogy a szovjet megszállás, Sztálin, Rákosi és Kádár lényegében azonos terrorja hogyan tett tönkre embereket, életeket.

A történész arra is emlékeztetett, hogy a Glattfelder Gyula tér korábban Komócsin Zoltán nevét viselte. Ennek kapcsán hangsúlyozta: itt az ideje, hogy végre pontot tegyünk Csongrád megye és Szeged szocialista múltjára! „Nem véletlen, hogy Csongrád megyét Pol Pot megyeként tartották számon az államszocializmus korában, elsősorban ifjabb Komócsin Mihály keményvonalassága okán. Kambodzsában a lakosság egyharmada pusztult el Pol Pot diktatúrájának következtében, és bár szerencsére Csongrád megyében nem haltak meg ennyien, mégsem felejthetjük, hogy ifjabb Komócsin Mihály testvére, Komócsin Zoltán a Népszabadság főszerkesztőjeként, központi bizottsági főtitkáraként ott tett a magyar nemzeti függetlenség és demokrácia ellen, ahol csak tudott. 1956. október 23-án mint Hajdú megyei párttitkár a debreceni tüntetők közé lövetett, halálos áldozatok is voltak. Nem elég, hogy honfitársainknak el kellett szenvedniük a kádári, komócsini megtorlást, a hátrányos megkülönböztetést, de még azt is meg kellett élniük, hogy teret neveznek el arról, aki a forradalmárok közé lövet” – mondta.

A Rákosi-diktatúra 1956 után is továbbélt

Az Emlékpont igazgatója úgy folytatta, a történettudomány levéltári dokumentumok alapján mára egyértelműen rekonstruálni és igazolni tudja, hogy a Rákosi-diktatúra ugyanúgy folytatódott tovább 1956 után is, mint azelőtt, továbbélt a kádári megtorlás rendszerében, majd megpróbálták gulyáskommunizmusba és legvidámabb barakkos mázba csomagolni, de a legmélyén ugyanaz a brutális és gátlástalan, elvtelen diktatúra maradt. Kádár rendszeréhez a forradalom leverését követően 26 ezernél több embert elítélésének, 229 halálos ítéletnek a bűne tapad, nem beszélve arról, hogy több százezren kényszerültek elmenekülni hazájukból, az itt maradottak tízezrei előtt pedig bezárultak a továbbtanulás, a szabad munkahelyváltozás és a szabad költözés lehetőségei. „Az egyes ember nem tehetett mást, mint azonosult a rendszerrel, ahogy Illyés Gyula írta: szem lett a láncban. Ifjúságkutatások azt mutatják, legalább ötven évre van szükség ahhoz, hogy a történeti emlékezet megtisztuljon, tehát a következő nemzedék lesz az, mely valóban szembe tud majd nézni a kádári megtorlások rendszerével, az 1989-ig tartó kommunista diktatúra örökségével” – vélekedett.

Beszédének zárásaként Bálint Sándor, az 1965-ben ártatlanul elítélt néprajztudós, egykori kereszténydemokrata parlamenti képviselő gondolatát idézte föl: „börtönbe zárva is szabad vagyok”. Azt kívánta az emlékezőknek, hogy minél hamarabb nevén tudjuk nevezni a valóságot, úgy tudjunk szembenézni „a léleknyomorító Kádár Jánosok és Komócsinok uralmával”, a kommunista diktatúrák százmillió áldozatával, hogy utódaink ne börtönbe zárva legyenek szabadok, hanem az emberi környezetük és a demokrácia által.

A rendezvény végén a pártok és civil szervezetek helyezték el a megemlékezés mécseseit és virágait a Kommunizmus Áldozatainak Emlékkövénél.

Forrás: SZEGEDma.hu